9. fejezet

                                                            9.

  Nem sokáig tépelődhettem, hiszen az életem is zűrzavaros lett. Egycsapásra összeomlani látszott minden, amikor addigi lakásunkat eladták a fejünk fölül. Megtehették, mivel albérlet volt. Ott lebegtem a semmi közepén három gyerekkel. Se lakás se semmi.... hát most mi lesz??? Mehetünk a híd alá, vagy mégis mi lesz így? Ilyen nincs és mégis van...A változás amúgy is a halálom. Ez pedig nem kicsi változás.

Gyors s.o.s. telefon családnak, kétségbe esés, és a megoldás bőszen való keresése következett. Lehetőségként felmerült néhány dolog, közöttük az is, hogy odaköltözünk mamámékhoz, amíg nem lesz valami jobb megoldás. Közben albérlet keresés lázasan. Meglehetősen hamar találtunk is szerencsére, pedig három, még viszonylag kicsi gyerekkel alig volt esélyünk rá.

Közben indult egy pályázat, önkormányzati bérlakások bérlésére. Hosszútávú megoldás és olcsóbb is, mint a sima albérlet.

Nos, megpróbálkoztunk vele, viszont, kb.1:1000-hez volt az arány, és nem a mi javunkra billent a mérleg nyelve. Mert olyasmiket vettek elsősorban figyelembe, amiknek nem feleltünk meg.

Pl. Ha valaki évekkel ezelőtt regisztrált és évek óta próbál ilyen lakáshoz jutni, ők vannak előnyben- ez egyértelmű. Én akkor és ott regiztem először. Vagyis eléggé hátul kullogtunk.

Azzal pedig nem kerültem előrébb a listán, hogy itt a három gyerek... no comment. Ráadásul a lakás eladása, és a pályázat eredményének időpontja messze esett egymástól, vagyis mindenképpen kellett egy albérlet. Erre a pályázatra amúgy sem számítottam egyáltalán.

Aki valaha is költözött, az tudja mivel jár mindez. Nem is annyira az összepakolás, bár a három gyerekkel együtt járó cucc mennyiségének láttán, szerintem sokan inkább világgá futottak volna. De maga az idegeskedés sem semmi. Arról nem is beszélve, hogy mennyibe kerül a lecipekedés, átcuccolás, felcipekedés, stb... hiszen költöztetők kellenek, és ők nem ingyééé jönnek ám. Családi és baráti összefogás is szükséges a dobozok hordása terén... szóval na, nem kis meló.

De ez is megvolt.

  Átköltöztünk, beköltöztünk az új albérletbe, amit hosszútávra terveztünk kibérelni. Amúgy is így adta ki a csávosz a lakást.

Nekem meg kellett a biztonság, pláne a gyerekek érdekében.

Pár hete laktunk ott, még ki sem pakoltam az összes dobozt, amikor jött a telefon, hogy megkaptuk az egyik önkormányzati lakást. Hát köpni, nyelni nem tudtam hirtelen, csak hebegtem-habogtam, a nő meg nem értette mi bajom van, miért nem örülök. Örültem én, hogy is ne örültem volna, csak jajj... ismét agyalás mi legyen. Mellette és ellene érvek jöttek, persze nem kellett sokat töprengeni, igent mondtam.

Újabb költözés, két hónapon belül a második- agyam eldobom időszak.

Nem csak nekem, hanem a csemetéknek sem volt egyszerű. Éppen hogy megszokták az egyik helyet, irány a másik. De az olcsóbb is, és ami a fő, hogy nem adják el a fejünk fölül. Gyerekekkel pedig a biztonság az elsődleges.

Igaz ugyan, hogy más környezet, és a suli is messzebb van. Sebaj, valamit valamiért.

  De ez az egész már tényleg a lehetetlen kategória volt számomra! Hogy a csudába sikerült elsőre, amikor mások évekig próbálkoznak?? Nem értettem, csak örültem mint kutya a farkának. Hosszú idő után először nyugis időszak jön vajon? Biztos hogy elhihetem?

Kulcsokkal a kezemben már biztos volt! És örültem.

Nem sokkal később tudtam meg, hogy Clara keze is benne volt a dologban. Húha! Na ez a nem semmi! Hálás voltam, ami szerintem érthető. Azóta is viszonylagos nyugalomban telnek az évek. A gyerekek növögetnek, én pedig olyan munkahelyet találtam, aminek hála normális viszonyom lett az emberekkel.

  Sokáig voltam otthon egyedül, elszigetelve, csak a gyereknevelésre figyelve, ami nem feltétlenül tett jót. Ott volt bennem természetesen a szuper vidám csajszi, csak nem tudott kijönni. De ezen a melóhelyen a munkatársakkal hamar megtaláltam a közös hangot. És kinyíltam.

Az előző munkahely nem volt nekem való. Ám arra jó volt, hogy egykori, gyerekkori traumámat helyre tudjam tenni, hiszen mit ad a sors? Hát azt, hogy a csajszi, aki anno megkeserítette általános iskolabeli éveimet, pont pár hétre jött oda melóba, mint ahogyan én odakerültem. És ha hiszitek ha nem, úgy viszonyult hozzám, mintha semmi sem történt volna akkor. Először azt hittem, hogy megbánta, de kétlem, mivel teljesen természetesen mesélt azokról az időkről később, amikor már kávézgatni jártunk együtt. Elmesélte mennyire pocsékul bántak vele a szülei, mennyit bántották, bezárták, verték, ilyesmi, és hogy az otthoni bántásokat máshol-iskolába-adta tovább. Csak erre volt jó az a munkahely. Utána leltem rá a megfelelő állásra.

  Közben sokszor érdeklődtem egykori barátnőm, E.- iránt, tud-e valaki róla valamit? Másodkézbeli információk jutottak csak el hozzám róla. Hogy jól van, de nagyon megváltozott, hiszen ez velejárója a Vámpírrá válásnak. És legyek türelmes. Én és a türelem- mint tűz és a víz...ezt mindenki tudja.

Kellemes meglepetésként ért, amikor olyan egy év elteltével üzenet jött tőle. A karakterek itt-ott olvashatatlanok voltak, de kikövetkeztethetőek.

-Drága Barátnőm!

Végre jelentkezhetek, bár igazából még csak titokban!
Tudom sok idő telt el azóta, hogy utoljára jelentkeztem, de nekem az idő most valahogy másként jár. 24 óra nagyon kevésnek tűnik, annyi a teendő és a tanulnivaló. Képességeket fejleszteni, közben pedig 3 nyelvet tanulni egyszerre, nem egyszerű feladat, bár mi tagadás, egészen jól boldogulok vele! Ja és az informatikai ismereteimet is bővítettem, így most már én is tudok egy-két számítógépes trükköt, amivel kapcsolatba léphetek veled, bár egyenlőre te még nem tudsz válaszolni nekem, de majd arra is találok valami megoldást, ne aggódj.
Sajnos a régi címemet a levelekkel együtt zárolták, hogy ne férhessek hozzá, mostanra pedig bizonyára törölték is, így sajnos sem elolvasni, sem válaszolni nem volt lehetőségem rájuk, mert abban biztos vagyok, hogy azóta írtál egy csomó levelet, ahogy téged ismerlek.
Nem tudom, mi van veled, csak remélhetem, hogy jól vagy, bár az a bizonyos hatodik érzékem azt súgja, hogy valami nincs rendben. Ne haragudj, ha tévedek, mivel egyes képességek fejlesztését csak most tanulom, de ennek ellenére van bennem egy különös érzés veled kapcsolatban, ami arra enged következtetni, hogy valami baj van. Úgy érzem, hogy szomorú vagy, és nagyon magányos, de lehet, hogy tévedek. Csak remélni tudom, hogy nincs igazam, és jól vagy. Sajnos jelenleg nagyon messze vagyok, mondhatni a világ másik szegletén, így esélyem sincs arra, hogy meglátogathassalak. Most még egyébként is nagyon szemmel vagyok tartva, hiszen még „gyermeknek” számítok, akit folyamatosan figyelni és tanítani kell. De meg vannak elégedve velem, mert gyorsan tanulok.
Annyi mindent mondanék, de sürget az idő és nekem mennem kell! Csak szerettem volna, ha tudod, hogy nem felejtettelek el, és egyébként is megígértem, hogy bármi áron, de jelentkezni fogok! Erre a címre nem tudsz válaszolni, mert igazából nem is létezik, de jelenleg sajnos nincs más lehetőségem a kapcsolattartásra. Mindent ellenőrzés alatt tartanak, ezért is volt fontos számomra, hogy először a számítástechnika csínját-bínját sajátítsam el.
Ezen kívül teljesen új személyazonosságot kaptam, így a nevem is más lett, amit egyenlőre még nem árulnék el, nehogy bajba keveredj miatta, de te továbbra is hívj nyugodtan a régi nevemen, hisz azon ismertél meg! Most még nem tudsz írni nekem, de majd létrehozok egy levédett helyet, ahová majd tudsz válaszolni, legalábbis egy alkalommal mindenképp, aztán majd elvándorlunk egy másik helyre. Ja, még mielőtt elfelejtem, Clara is jól van, épp a napokban látogatta meg F-et, így volt szerencsém néhány szót váltani vele. Ő még eldugottabb helyen rostokol, mint mi, és persze hamarosan onnan is továbbáll. Még jó, hogy ilyen nagy a világ, így mindig van hová menni! Ja, és tényleg rengeteg földalatti titkos hely létezik!! A saját szememmel láttam néhányat! Elképesztő!
Most már tényleg mennem kell, mielőtt valaki rájönne mit is művelek. A postafiókodat már jó ideje nem ellenőrzik, ezért is vártam eddig, vártam a megfelelő pillanatra. Most eljött, így írtam, és majd még fogok is, de sajnos nem tudom mikor és hogyan. Kérlek ne legyél magad alatt, ha pedig nem vagy, akkor pedig csak így tovább!!!
Ja, és képzeld, jelenlegi „állapotomban” az érzelmek 1000x-esére nőttek bennem! Hihetetlen, hogy most mi zajlik bennem, szavakkal le sem tudnám írni. Van, hogy fantasztikus, van hogy kétségbeejtő, attól függ, hogy éppen milyen érzelmi állapotban vagyok. Sajnos a harag és düh is 1000x-es, így nagyon kell ügyelnem az érzelmi ingadozásom kontrollálására. De ettől függetlenül jól vagyok! Szóval ne aggódj, és mindenképpen fel a fejjel!

  Legalább kiderült, hogy alapjában véve minden oké, persze iszonyat rossz volt, hogy nem tudtam neki válaszolni és ismét csak várakozásra kényszerültem.

Egy bizonyos idő elteltével olyan lesújtó hír érkezett, mely szerint nem akar velem szóba állni, pedig megtehetné. De nem akar....

Kész, ennyi. Mi a franc történt vele? Értem én, hogy megváltozott, na de ennyire? Nagyon elegem lett. Beletelt némi időbe, mire elfogadtam ezt a tényt is. Mindig mindent el kell fogadni, már kezdtem unni.

Tenni soha semmit nem lehet, csak ülni a babérjainkon. Hát hogyne lenne ez kiborító bárki számára?

  A topikot végül nem szüntettem be, erre-arra kalandoztam tovább. Mindenféle érdekes dolgok keltették fel a figyelmemet. Nem mondom, hogy kitudtam verni egykori barátnőmet a fejemből, de nagyon próbálkoztam vele, ahogyan az elfogadással is.

Idővel rájöttem, hogy minden és mindenki tényleg összefüggésben áll egymással, és bár látszólag különböző dolgokról írtam a topikban, azok között mégis sok kapcsolat volt kimutatható. Az, hogy az embereket mennyire megtévesztik, a történelmet mennyire meghamisítják, az ember létrejötte és az emberi lét értelme.... kik állnak minden mögött, mi a céljuk, mikor mi fog bekövetkezni.... lassan kezdtem előre látni a dolgokat, és a mögöttes tartalmakat kiolvasni minden témából, pedig is akarták elbújtatni hamis információk mögé a valóságot.

Persze segítségem is akadt, ha nem is konkrét információk képében. Folyamatos levelezésben álltam a kezdet kezdetén elolvasott könyv írójával. Így amikor apróbb infók eljutottak hozzám, és én utána kutatva összepróbáltam illeszteni a kirakós darabkáit, mindig tudtam hozzá fordulni, némi megerősítését, vagy helyesbítésért. Sokat tanultam, hála neki. Fejlődtem. És ez csak előnyömre vált, hátrányomra semmiképpen sem.

  Közben apró-cseprő dolgok is akadtak, amiket szintén a Vámpírokhoz tudtam kötni. Pl. Felvettem a kapcsolatot egy Pálos atyával, hiszen addigra már átláttam azt is, ők mi mindenről tudnak, mennyire okosak és egyebek, így aztán lett volna némi kérdésem egyikükhöz, pláne miután már egy ideje leveleztünk egymással.

  A középső gyerkőcöm is iskolás korba lépett, viszont problémák adódtak vele, így időpontot kellett kérnem egy bizonyos helyen, ami nagyon fontos lett volna neki. Főleg ha sikerül még iskolakezdés előtt bejutni oda, vizsgálatra. Kaptam is időpontot, minden le lett zsírozva, ahogyan mondani szokás. De addig még sok idő volt hátra.

Tehát megbeszéltünk egy időpontot a Pálos atyával, hiszen errefelé járt éppen és tudtunk volna talizni. Neki is, nekem is megfelelő volt az időpont. Csakhogy alig pár nappal a találkozó előtt- amit pedig már nagyon vártam- jött a telefon, hogy lemondta valaki a vizsgálat időpontját, és a fiamra gondoltak, hogy beteszik a helyére. Hát frankó is lenne, csak mivel esett egybe? Naná, hogy az atyával való találkozás napjára. Így aztán döntenem kellett. És én természetesen lemondtam az Atyával való találkozást, mert a gyerek előrébb való.

De tudom, hogy ebben is az ő kezük volt, hogy még csak véletlenül se sikerüljön összefutni senki olyannal, aki esetleg elárulna valamit. Féltek tőlem! Ez az igazság. Bármit is gördítettek elém, megállíthatatlannak bizonyultam, és hiába próbáltak tévutakra vinni, nem lehetett, mert összeraktam a dolgokat. Kisakkoztam szinte mindent, amit csak lehetett.

Clara olykor felbukkant. Nehogy már elfelejtsem, hogy léteznek.

Nem, igazából nem tudom az okát miért is van ez így. Olykor eltűnik, aztán felbukkan. Mindegy, már megszoktam. Mindenesetre jelentkezett, de persze hozta a formáját, hogy hm, hm... csak egyetlen egyet kérdezhetek tőle, bár tudja, kérdésekből milliónyi lenne.

Tiszta cuki-mókus. Én kérdeztem, ő csalódott. Mármint a kérdésben, amit feltettem.- bár azért szerintem nem, viszonyt azt mondta a körülbelüli eseményekkel egyébként is tisztában vagyok, hiszen én vagyok a "kereső". És ezt a Tanács is tudta anno.

Khm... okés. Kereső. De jó nekem. És akkor mi van, ezzel mire is megyek? Bírom, hogy soha nem tud konkrét lenni, csak amolyan Clara-s.

Egyébként pedig nem értettem mit jelent eme jelző, hiszen ha szigorúan akarjuk venni, akkor minden érdeklődő, és kutakodó kereső-nek számít, nemde?

Ennek jelentése és jelentősége csak a későbbiekben derült ki a számomra. Jóval később, néhány év eltelte után. Addig ott lebegett a levegőben, keresői mivoltom fontossága. 

 

Hiába is szeretnénk mindent azonnal, nem lehet sürgetni egyes dolgokat. Vannak, amiket hagyni kell a saját medrében folydogálni. Amit tudnunk kell, idővel úgyis megtudunk. Hát jó, belenyugodtam. Egyébként kezdtem egyre jobban belenyugvó lenni- bár attól tettem függővé, mennyire érdekel egy-egy téma, és mennyire néztem már utána.