4. fejezet

                                                           4.

  Ő egy különleges illetőnek számított. Kár, hogy nem ismerhettem meg jobban, de hát ilyen az élet, amúgy is általában már szokásommá vált lecsúszni az emberkékről, vagy éppen nem emberkékről.

   Ez még eléggé az elején történt, amikor csak kapizsgáltam a dolgokat, és nem is annyira az hajtott, ami mostanság, hanem egy normálisabb élet reménye. Remény arra, hogy a gyermekeimnek könnyebb életet tudok majdan valamikor biztosítani. Ha ehhez a donorságra van szükség és arra, hogy a véremet adjam, ám legyen. Mellette ott motoszkált bennem, hogy esetleg így még többet megtudhatok eme furcsa lényről. Életéről, szokásairól, miegymás. Eleinte persze nem szándékoztam a donorok sokaságát bővíteni, mondván- én aztán el nem adom a lelkem az Ördögnek-, de változnak az idők, változik az emberi gondolkodás is.

  És jött az információ tőle, hogy nem lehetséges.

Próbálta velem megérteti a dolgokat, például amikor tántoríthatatlannak tűntem, egyik levelében így írt :

,,Kizárólag állandó véradóink nyerhetnek némi betekintést életünkbe, és szokásainkba, s csakis ők láthatják meg saját szemükkel valódi lényünket, miután a hallgatási fogadalmukat letették.

Minket nem érdekel, hányan hisznek bennünk! Nem ez tart minket életben, tehát teljesen lényegtelen ki mit gondol ez ügyben. Én személy szerint nem vetem meg az emberi fajt, bár tény és való, hogy legtöbbjük kiérdemelné cselekedetei által, megvetésünket, de az ember törékeny teremtménye e Földnek, s mint olyat, védelmezni kell. Az emberek legnagyobb ellenségei saját fajukon belül keresendők. Ezrek pusztulnak el naponta értelmetlen hatalmi harcokban, ártatlanok százezrei halnak meg különböző merényletekben, és még sorolhatnám. Sok száz év alatt rengeteg dolgot láttam, és egész másként szemlélem a világot, mint anno, emberként. Attól még hogy tudja, más fajok is vannak az emberi, illetve az állati fajokon kívül, semmi sem fog változni, ezért azt javaslom, hogy a kutatásra fordított idejét a gyermekeivel töltse, mert a család mindennél többet ér! Nekem nem adatik meg ez az "élmény", ezért is kérem az embereket arra, hogy rövidke életüket legfőképp, ennek szenteljék. Nem hiszem, hogy van bármi, ami ennél többet ér. Nem szeretném több százévnyi tapasztalat bölcsességével untatni, vagy magasztos hegyi beszédeket tartani, mert véleményem szerint, nincs szüksége rá. Nyilván ön is van elég bölcs ahhoz, hogy belássa, igazam van. Tudom, hogy az emberek többsége kíváncsi természetű, s ennél fogva mindent tudni akar, de ha jobban belegondol, esetünkben, "felesleges" tudásról van szó.

Csak még valami. Ha tegyük fel, kíváncsi természetéből fakadva Államtitkok után kutatna, és megtudna egy-két furcsaságot, gondolja, életben hagynák, csak mert azt bizonygatja, hogy nem mondja el senkinek, s csupán saját szórakoztatására akarta tudni? Hamarosan hívást kapna azzal a hírrel, hogy az egész család egy utazást nyert, melyből aztán soha nem térnének vissza. De ezer más módja is van annak, hogy feltűnés nélkül eltüntessenek egy családot a Föld színéről! Kegyetlenül hangzik? Mégis igaz! Az ember nagyon gonosz tud lenni, ha akar!!! És a több száz hatalmon lévő ember jövője, illetve karrierje sokkal fontosabb, mint egy számukra "jelentéktelen" család élete.

Bizonyságot tehát nem szerezhet rólunk. Olyat nem, amilyet szeretne, s a beavatottak közül senki sem olyan bolond, hogy bármiféle bizonyítékkal szolgáljon önnek. Akkor mégis hogyan szándékozik kideríteni, hogy valóban létezünk-e? Sehogyan. Ez egy sakkmatt játszma, és ha nem szeretné az összes "sakkfiguráját" elveszíteni, akkor időben ki kell szállnia a játékból. Így is veszít ugyan, de nem mindent! A tudatlanság olykor nagyobb kincs a tudásnál.

És kíváncsi rá, hogy azon emberek élete, akik erre lehetőséget kaptak, meg változott-e? A válasz, hogy csupán annyiban, sikeresebbek lettek az általunk csereként ajánlott lehetőségtől. Teljesült egy álmuk, de semmi több. Aki megelégszik ennyivel, és tartja magát a szerződéshez, az boldog életet élhet, ám aki nem bírja e titkot magában tartani, annak "rövid életű" lesz e boldogság."

A nyughatatlan emberek, mint amilyen ön is, csupán azért oly nyughatatlanok, mert nem találták még meg életük valódi értelmét. "

Természetesen ezen a levélen csak felhúztam magam, mert hát hogyan jön ő ahhoz, hogy megmondja nekem, mit is akarok, mit találtam meg vagy mit sem? És ha én ezt akarom, ha ebben látom az értelmét mindennek? Na akkor mi van haver? Oké, aláírom az ember az ember a legkegyetlenebb faj a világon, vagy ha ott nem is, de a Földön mindenképpen!!

Tehát reagáltam a levelére, amire ő is, de hogy miért hát passz...

Védelmezni kell az embereket? Hiper-szuper, hát akkor miért nem tették? Miért nem avatkoztak közbe, amikor Hitler úgy gondolta sok-sok ezernyi emberéletet elvesz, csak mert megteheti?

Miért nem avatkoztak közbe, amikor sok-sok ember halt éhen, a sok háborúba, vagy lehetne még sorolni... teljesen kiakadtam.

És ismét jött a magyarázat:

,,Az ember törékeny, de ugyanakkor esztelen lény is. Évezredeken át néztük, hogyan pusztítják egymást, és nem avatkoztunk bele. Miért tettük volna? Ha az ember úgy dönt, hogy öldökli saját faját, akkor tegye. Nekünk megvan a saját dolgunk, ahogyan a saját problémáink is. Nem vagyunk Istenek, hogy bármibe is beleszóljuk, vagy bármibe beavatkozzunk. Mi a háttérben maradunk, megfigyelők vagyunk csupán. Ha nem a mi fajunk léte forog veszélyben, akkor nem avatkozunk be. Nem fűződik érdekünk hozzá. Van elég ember a Földön, nem kell attól tartanunk, hogy kihalnak, s általa mi is. Azt hiszem félreértett. A „védelmezni” szót csupán átvitt értelemben értettem, nem szó szerint.

Hadd kérdezzem meg, ön talán beleavatkozik csak úgy, mások életébe? Ez csupán költői kérdés volt részemről.

( Ó, bele én)

Törékenyek, mert könnyen elérheti önöket a halál, s ezért mi nem akarunk ártani önöknek, ha nem muszáj. De nem vagyunk sem testőrök, sem igazságszolgáltató szuperhősök. Nem a mi feladatunk megfékezni egy sorozatgyilkost, vagy megakadályozni egy tömegkatasztrófát. Ha ezt tennénk, nem maradhatnánk háttérben, és nekünk nem az a célunk.

( Jajj, hát...őket is könnyen eléri a halál, sőt talán még könnyebben, mint minket bizonyos szempontból.

Nem hát, nem az Ő feladatuk persze, de az információk áramoltatása lehet a feladatuk, ezzel is segítve az emberiséget, hiszen egykor ők is emberek voltak.

Persze Pityu- háttérben- már régen nem erről van szó)

Hiába háborog, a későbbiek folyamán sem fogunk semmi ilyesmit tenni. Senkit sem nézünk le amiatt, mert „gyenge”, de védelmezni sem fogjuk, csak ha érdekeink úgy kívánják.

(Jajj, azok a fránya érdekek- hát így lettem számomra Érdek Vámpírok)

Hitlerről nem beszélnék, mert az igazságot minden feljegyzés kicsit másként rögzíti, de a valóság sok esetben más, mint amit a feljegyzésekben írnak. Ezt nem fogom fejtegetni, mert sok más személlyel kapcsolatban is megtehetném, viszont értelmét nem látom. Hogy az emberek kiről mit tudnak, illetve mit tanítanak nekik, az az emberekre tartozik. Azon már változtatni nem lehet. Mindent felborítana, és az totális káoszhoz vezetne. Biztos vagyok benne, hogy ezt önnek nehéz felfognia, ahogyan sok más embernek is. Csak a bölcsebbek képesek átlátni e dolgokat, és tudni, mi miért van e Földön. Ez nem lealacsonyítás, csupán meglehetősen bonyolult dolog olyasvalaki számára, akinek sejtelme sincs, mi zajlik a világban."

(Ne is beszélj Hitlerről, hiszen tudod jól, elég csak megemlíteni ezeket a dolgokat, és a kereső, keresgélni fog.)

Megjegyzem, azóta már van fogalmam ezekről a dolgokról, de ez régen volt, akkor még szinte teljesen csukott szemmel tengettem napjaimat, bár ők tudták, hogy már nem sokáig lesz ez így.

,,Nyilván szavaimat sértésként fogja fel, mely tipikus emberi reakció, ez ellen nem lehet mit tenni. Ha annyit megélt volna, mint a legtöbbünk, és látta volna azokat a dolgokat, s tetteket, melyeket mi, másként gondolkodna, s másként gondolna az emberi fajra is.

(Az lehet, de hahó, Ember vagyok héééé)

Tisztában vagyok vele, hogy mindez, most hiábavaló szócséplés csupán, mert nyilván nem értheti meg soha, amit mi, éppen ezért, ezeken vitatkozni is felesleges.

(Mindig ezzel a szócsépléssel jöttek- később is. Érti a fene, ezt miért szeretik annyira)

Az emberek saját maguk döntenek a sorsukról, s ebbe beletartozik a haláluk napjának önkéntes sürgetése is.

(Khm... tényleg saját magunk döntünk- későbbiekben kiderül majd, nem egészen így van)

Mi minden esetben elmondjuk, mire számítsanak, hogyha nem tudják megtartani Titkunkat, melyet, saját akaratukból és döntésükből bízunk rájuk. Tisztában vannak a következményekkel, mégis egyesek megszegik e konvenciót, ami által végeredményben, tudatos öngyilkosságot követnek el. És megint csak azt tudom mondani, hogy milyen esztelen az emberi faj. Csak akkor kezd el gondolkodni, mikor már késő. Feszegetik a határokat, s miért? Mert nagyobb hírnevet, s több gazdagságot remélnek tőle, pedig tudják jól, ehelyett mit kapnak.

(Én nem ezért feszegettem a határokat, hahó!)

Vitatkozhat velem, de higgye el, így van. Természetesen vannak kivételek, mint mindenben. Bosszantó vagy sem az ön számára, akkor is ez a helyzet, s erről nem mi tehetünk. Tehát megismételném, nem képzeljük magunkat Istennek, még ha megtehetnénk sem. Bölcsebbek vagyunk annál, s ez okból kifolyólag nem szólunk, vagy avatkozunk bele mások ügyeibe, csupán megfigyelők vagyunk.

(No persze...)

Ez is tanulmányaink része. Az emberi természet megfigyelése.

Szó sincs arról, hogy mit tudnánk befolyásolni, vagy mit nem. Amihez érdekünk fűződik, arra hatással vagyunk, és nem a hatalom vagy jelentős vagyon végett. Minket más "érdekek" vezérelnek.

Az embereknek természetesen mi ajánlottuk fel a donorság lehetőségét, azon célból, hogy erőszak és esetleges haláleset nélkül jussunk hozzá, a létünk fenntartását jelentő vérhez. Ez nem önzőség volt részünkről, hanem olyan esély, melyben mindkét faj megkapja, amire vágyik. Kérdem én, milyen önös érdek van ebben? Ha így látja, akkor valamit nagyon félreértelmez.

Joga pedig, mindenkinek van! Legfőképpen bizonyos dolgok kijelentéséhez. Azonban cselekedeteink, egész további életünket meghatározhatják, ezért kell bölcsnek lennünk, s lennie, hogy ne kelljen semmi olyasmivel szembenéznie, amivel nem akar.

(De van ám joga! Bizony! Méghozzá ahhoz, hogy kutasson, és segítsen az embereknek!)

Abban pedig téved, hogy fajunkban a férfiak vannak többségben. Nők ugyanolyan számban találhatók, s legtöbbjük irányító „tisztséget” tölt be. Bennünk nincs a másik nem iránti ellenszenv, nem úgy, mint önnél. Látja, ez is csak egy értelmetlen emberi ellenreakció, amiért a múltban csalódás érte. Ha már az „elítélünk másokat” dolognál tartunk, ön nem éppen ezt teszi? Ítélkezik a másik nem felett, csak mert nem lelt boldogságot annál, akinél szeretett volna. Az emberek elárulják egymást. Ez is a lényük része. Van, akinél hamar előtérbe kerül, és van, aki képes elnyomni, de ott van, bármennyire is tiltakozik ellene. Lehet, hogy másoknál más dolgokban, vagy másként, mutatkozik meg, de ott van."

(Köszike! Ők is elárulják a saját fajukat, ne vicceljünk kérem. Elárulják egymást, csak esetleg máshogyan, titokban, de igenis azt mondom, nem akkora a különbség ám közöttünk.)

  Oké, hát ismét ott tartunk, hogy adott egy valaki, aki tud rólam dolgokat, és hm... kioktat netán? Annyira nem vettem zokon a szavait, mert voltak benne igazságok.

  Később pedig egy meglepő fejlemény várt rám. Pontosabban az, hogy kaptam tőle egy üzenetet, amit úgy küldött, hogy feljebbvalói nem tudtak róla- gondolta ő-.

Ebben felajánlotta nekem a donorságot, illetve azt, hogy az Ő donorja lehetek. Ennek minden előnyével. Elmondása alapján, több embernek is segített már úgy, hogy nem lett volna szabad. De ő nem találta a helyét közöttük, így azt tette, amit jónak látott. Erről viszont bővebben személyesen szeretett volna beszélni velem, így lezsíroztuk a találkát. Egyébként is megkedveltem korábbi néhány levele által, mert tisztelettel írt, kedvesen, habár én nem mindig így reagáltam.

2011. októberében eljött a nap, amikor is felcsillant a remény, hogy nincsen veszve minden.

   Izgatottan mentem el a találkozóra, nem tudva, hogy mi is vár rám. Hittem is meg nem is, hogy sikerülni fog. Előtte lévő héten írt, hogy valami baj lehet, mert olyan személy jelenlétét érzi, akinek egyikünk sem örülne-később kiderült, kire célzott-, de a találkánkat nem mondta le. Aggódtam érte.

   Aggódásom jogossága pedig bebizonyosodni látszott, amikor ott a parkban jött az sms, hogy azonnal menjek haza, mindent elmagyaráz amint hazaértem. - Feltételezem, akkor már nem ő írt nekem.- Nem értettem, de ez van, nincs mit tenni, irány haza. Majd kiderül mi a nyavalya történt. 

 

Hát ki is derült, ugyanis kérdésemre, mi a baj, jött a reakció, csak sajnos nem tőle:

,,Miért hiszik azt az emberek, hogy a múltban elkövetett hibáikat általunk kijavíthatják?!

Roppant mód dühít, hogy akadnak köztünk olyanok, akik ebben ráadásul segítő kezet nyújtanak!

A Tanács nem lesz elragadtatva ettől a dologtól, az biztos!

Gondolom mostanra rájött, hogy a "segítője" lelepleződött. Amint látja, tudok a Titkos postafiókról, a levelezgetéseikről, és a megbeszélt találkáról is. Jó vagyok ebben! Semmi sem maradhat rejtve előlem, és elhiheti, hogy a maga "Albertje" nem ússza meg büntetlenül, hogy ellenszegült a Tanács akaratának!

Talán már elég felvilágosult ahhoz, hogy tudja, miként büntetjük az effajta "kihágásokat"!

Hamarosan kiderül, mi az ítélet, de egy biztos! Albertről többé nem fog hallani! Lemerném fogadni, hogy a valódi nevét még el sem árulta. Ennek két oka lehet: nem bízott meg magában annyira, hogy ezt közölje, vagy eddig még nem volt alkalma rá.

Bár gondolom, inkább ez utóbbi, tekintve hogy "Albert" külön kérése volt, hogy nem bántsuk magát és a családját.

Kár, hogy véget kellett vetnem e "bimbódzó" kapcsolatnak, de hát ez a kötelességem. És nem mellesleg még élvezem is!

Talán szerencsém lesz, és engedélyt kapok a Tanácstól a "likvidálásodra". Ugye nem bánod, ha tegezlek, hisz annyi mindent tudok rólad, hogy olyan, mintha mindig is ismertelek volna!

Tudod, legnagyobb sajnálatomra, ha megszületik az ítélet "Albert" ügyében, és a büntetése halál, akkor valószínűleg, utolsó szó jogán, a te és családod épségének biztosítását kéri majd, amitől nem igazán repes a szívem, mert én nagyon élvezném a társaságodat, akármeddig is tartana.

De ki tudja? Még az is lehet, hogy hamarosan látjuk egymást!!"

   Ezen aztán végképp bepöccentem! Talán érthető, miért. 

Egyrészt a levesbe köpött. Másrészt bántani akarta az illetőt, akit megkedveltem, harmadrészt burkolt, vagy nem is annyira burkolt fenyegetést intézett felém, csak mert úgy gondolta jogában áll így beszélni velem! Felháborítónak találtam, így visszaírtam neki pár " szép " levelet.

Egy darabig még elérhető volt a postafiók, majd megszüntette, de gondolom előtte még elolvasta az üzeneteimet. Nem tudott érdekelni nagyon mi is lesz, csak aggódtam egy olyan illetőért, akit sose láttam. Mégis tudtam, hogy ő emberibb bármelyiküknél!

  Sajnos a vége az lett, hogy elevenen elégették a többiek előtt, ezzel is elrémisztve a többieket a hasonló cselekedetektől.

Nem tudtam mit tenni. Senki sem tudott tenni semmit. Én voltam az utolsó csepp a Tanács poharában, hiszen régóta megfigyelték, sokszor figyelmeztették, ne tegyen olyat, amit nem szabad. De ment a saját feje után, ahogyan én is mindig. És ez lett a vége. Később kaptam a "megnyugtatást", hogy nem az én hibám volt. Tényleg nem?...

Mára már tudom, hogy valóban nem, de akkor összetörtem kicsit.

3. fejezet

                                                            3.

  Mivel a gyerekek éppen nem voltak idehaza, hát elindultunk. Sütött a nap, meleg volt, az út pedig hosszú. Nem szóltam senkinek arról, mire is készülök, ám még így is benne volt a pakliban, hogy nem sikerül az akcióm. Izgultam. Kérdéses volt minden ami ezzel kapcsolatos, pláne a végkimenetele.

A figyelmeztetést megkaptam, nem mellesleg igen frappánsan, hiszen a Bibliából idéztek nekem egy kis szöveget.

,,Had idézzem Job könyvének 38:11 sorát. "És azt mondám: Eddig jöjj, és ne tovább!" Milyen ki aranyosak, nemde? Van ott kérem humorérzék. Ki gondolná.

   Odafele semmiségekről beszélgettünk. Valószínűleg az ő telefonját is figyelhették. GPS alapján megtaláltuk a célt. Persze útitársamat nem szerettem volna bevonni semmibe, így neki nem árultam el, miért megyünk oda, ahova. Az utca másik végében álltunk meg, én onnan már gyalog próbáltam megkeresni az ominózus címet. Kicsit kérdezősködtem, majd végül ráleltem. Lényeg a lényeg, ő nem volt odahaza, így csak a párjával tudtam beszélni.

-Nem olyan régen ment el, behívták dolgozni. Pedig hétvégén nem szokták. Mondta, hogy nem tudtok levelezni és ő sem érti az okát.

Elkeseredtem. Ekkora utat megtenni a semmiért.

-De ha vársz egy kicsit, felhívom telefonon, hogy itt vagy.

Be is ment a házba és kisvártatva, kezében a telefonnal bukkant fel ismét. Közben nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valami furcsa van benne, de megmagyarázni ezt az érzést nem sikerült magamnak. Talán ahogyan nézett. Nem is tudom...

   Míg ő tárcsázott, én izzadtam mint ló a tűző napon. A melegtől és az izgatottságtól is valószínűleg.

Kicsit beszélt vele, majd átadta a telefont. Akkor tudtunk először beszélni picit. Nagyon meglepődött, hogy elmentem hozzá, és azt hiszem féltett is. Ez később be is bizonyosodott.

Nem tudtunk ott maradni sokat. Sofőröm éppen éjszakás volt, így hulla fáradtan vezetett- csak az én kedvemért. Hát nem cuki? Na annyira nem. Ő tudja. Vagy nem.

  Végül sikerült megbeszélnünk, hogy ha végez, ami nem egyhamar lesz, talizhatunk és tudunk beszélgetni. Sajnos nem sokra rá hívott, hogy nem fog összejönni mégsem. Elkeseredtem ismét, de legalább kicsit beszéltünk. Ami szöget ütött a fejemben, az a csengőhangom megváltozása volt- hát igen, mondhatjuk, hogy ezek az okostelók maguktól tesznek ilyen, na de pont arra a számra változott, ami nem éppen heje-huja vigalomról szól. A Szomorú vasárnap c. dal került hirtelenjében az egykori csengőhangom helyére. Akkor nem is nagyon foglalkoztam vele, csak miután letettem a telefont, akkor néztem igen bambán.

  Beszélgetésünk alatt éppen egy kérdésre akartam volna rátérni, amikor a vonal megszakadt. Onnantól fogva hiába is próbáltam elérni, nem sikerült. Tudtam, hogy közbeléptek. Bosszantott, nagyon!

Hazafelé autózva próbáltam nem elkenődni, és főleg nem mutatni bánkódásomat. De rossz színésznek bizonyultam.

-Minden rendben? Olyan csendben vagy.-állapította meg sofőröm.

-Persze, minden oké.

Magamban meg:-Hogy a büdös francban lenne minden rendben, amikor ez sem sikerült. Agybaj. Ezek után hogyan tovább?

Onnantól fogva végig csak kifelé bámultam az ablakon. Hol a csillagokat figyeltem, hol pedig azt a bizonyos autót a visszapillantóban, ami esküszöm követett minket. Végig. Nem sokkal a városba érkezésünk után vettünk csak tőle érzékeny búcsút.

  Lényegében nem sült el jól az egész, sikeresen keresztülhúzták a számításaimat, de azért ennek hála rövid telefonbeszélgetést lebonyolítottunk. És már ez is több a semminél.

Hazaérve bekapcsoltam a számítógépet, és láttam, hogy kaptam tőle egy üzenetet, amiben taglalta, hogy egyrészt mennyire örült, hogy elmentem, habár a találkozó sajnos nem jött létre, és reméli épségben hazaértem. Továbbá leírta azt, amit én is tapasztaltam. Ahogyan én, úgy ő is próbált visszahívni, szintén sikertelenül. Nem engedték. Illetve ezeken túl, írt nekik is, így a további kapcsolattartás- levelezés- már nem akadt fenn semmin, csak olykor, -ezt biztosra vettük-, kicsippentettek a szövegekből ezt-azt. Ami nekik nem tetszett.

Hát jó, ám legyen, ennyi belefér. Illetve nem jó, na de mit lehet tenni? Igazából semmit, erre már rájöttem.

Maradt a keresgélés továbbra is, mint egyik fő tevékenységem.

  És jött a G. Albert-es eset.