3. fejezet

                                                            3.

  Mivel a gyerekek éppen nem voltak idehaza, hát elindultunk. Sütött a nap, meleg volt, az út pedig hosszú. Nem szóltam senkinek arról, mire is készülök, ám még így is benne volt a pakliban, hogy nem sikerül az akcióm. Izgultam. Kérdéses volt minden ami ezzel kapcsolatos, pláne a végkimenetele.

A figyelmeztetést megkaptam, nem mellesleg igen frappánsan, hiszen a Bibliából idéztek nekem egy kis szöveget.

,,Had idézzem Job könyvének 38:11 sorát. "És azt mondám: Eddig jöjj, és ne tovább!" Milyen ki aranyosak, nemde? Van ott kérem humorérzék. Ki gondolná.

   Odafele semmiségekről beszélgettünk. Valószínűleg az ő telefonját is figyelhették. GPS alapján megtaláltuk a célt. Persze útitársamat nem szerettem volna bevonni semmibe, így neki nem árultam el, miért megyünk oda, ahova. Az utca másik végében álltunk meg, én onnan már gyalog próbáltam megkeresni az ominózus címet. Kicsit kérdezősködtem, majd végül ráleltem. Lényeg a lényeg, ő nem volt odahaza, így csak a párjával tudtam beszélni.

-Nem olyan régen ment el, behívták dolgozni. Pedig hétvégén nem szokták. Mondta, hogy nem tudtok levelezni és ő sem érti az okát.

Elkeseredtem. Ekkora utat megtenni a semmiért.

-De ha vársz egy kicsit, felhívom telefonon, hogy itt vagy.

Be is ment a házba és kisvártatva, kezében a telefonnal bukkant fel ismét. Közben nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valami furcsa van benne, de megmagyarázni ezt az érzést nem sikerült magamnak. Talán ahogyan nézett. Nem is tudom...

   Míg ő tárcsázott, én izzadtam mint ló a tűző napon. A melegtől és az izgatottságtól is valószínűleg.

Kicsit beszélt vele, majd átadta a telefont. Akkor tudtunk először beszélni picit. Nagyon meglepődött, hogy elmentem hozzá, és azt hiszem féltett is. Ez később be is bizonyosodott.

Nem tudtunk ott maradni sokat. Sofőröm éppen éjszakás volt, így hulla fáradtan vezetett- csak az én kedvemért. Hát nem cuki? Na annyira nem. Ő tudja. Vagy nem.

  Végül sikerült megbeszélnünk, hogy ha végez, ami nem egyhamar lesz, talizhatunk és tudunk beszélgetni. Sajnos nem sokra rá hívott, hogy nem fog összejönni mégsem. Elkeseredtem ismét, de legalább kicsit beszéltünk. Ami szöget ütött a fejemben, az a csengőhangom megváltozása volt- hát igen, mondhatjuk, hogy ezek az okostelók maguktól tesznek ilyen, na de pont arra a számra változott, ami nem éppen heje-huja vigalomról szól. A Szomorú vasárnap c. dal került hirtelenjében az egykori csengőhangom helyére. Akkor nem is nagyon foglalkoztam vele, csak miután letettem a telefont, akkor néztem igen bambán.

  Beszélgetésünk alatt éppen egy kérdésre akartam volna rátérni, amikor a vonal megszakadt. Onnantól fogva hiába is próbáltam elérni, nem sikerült. Tudtam, hogy közbeléptek. Bosszantott, nagyon!

Hazafelé autózva próbáltam nem elkenődni, és főleg nem mutatni bánkódásomat. De rossz színésznek bizonyultam.

-Minden rendben? Olyan csendben vagy.-állapította meg sofőröm.

-Persze, minden oké.

Magamban meg:-Hogy a büdös francban lenne minden rendben, amikor ez sem sikerült. Agybaj. Ezek után hogyan tovább?

Onnantól fogva végig csak kifelé bámultam az ablakon. Hol a csillagokat figyeltem, hol pedig azt a bizonyos autót a visszapillantóban, ami esküszöm követett minket. Végig. Nem sokkal a városba érkezésünk után vettünk csak tőle érzékeny búcsút.

  Lényegében nem sült el jól az egész, sikeresen keresztülhúzták a számításaimat, de azért ennek hála rövid telefonbeszélgetést lebonyolítottunk. És már ez is több a semminél.

Hazaérve bekapcsoltam a számítógépet, és láttam, hogy kaptam tőle egy üzenetet, amiben taglalta, hogy egyrészt mennyire örült, hogy elmentem, habár a találkozó sajnos nem jött létre, és reméli épségben hazaértem. Továbbá leírta azt, amit én is tapasztaltam. Ahogyan én, úgy ő is próbált visszahívni, szintén sikertelenül. Nem engedték. Illetve ezeken túl, írt nekik is, így a további kapcsolattartás- levelezés- már nem akadt fenn semmin, csak olykor, -ezt biztosra vettük-, kicsippentettek a szövegekből ezt-azt. Ami nekik nem tetszett.

Hát jó, ám legyen, ennyi belefér. Illetve nem jó, na de mit lehet tenni? Igazából semmit, erre már rájöttem.

Maradt a keresgélés továbbra is, mint egyik fő tevékenységem.

  És jött a G. Albert-es eset.